Fotók és más szép emlékek rendszerezése

Ki gondolná: az emlékek gyűjtögetésében, megőrzésében is minimalista elveket vallok. Egy maroknyi tárgyi emlék gazdájaként elmondhatom: kiütést kapok az emlékekkel dugig pakolt pincéktől és padlásoktól. Hogy miért? Az én elképzelésem szerint az emlékeket az ember nagy becsben tartja, gyakran szeretgeti őket, örömét leli bennük. Akárcsak a szellemi emlékeket. Ehhez azonban nem árt, ha ezek az emlékek hozzáférhetőek, élvezhetőek, s a lomtárral összemosódó, többéves porréteg alatt pihenő “emlék” nem ilyen. A kevesebb több az emlékek terén is! Íme néhány ötlet, hogy az emlékeink velünk éljenek, ahelyett, hogy a fejünkre nőnének.

Fotók: válogatás! válogatás! válogatás!

Attól a pillanattól, ahogy az első gyerekem megszületett, úgy éreztem, minden pillanatot, mosolyt, játszóterezést, outfitet meg kell örökítenem. A nagy ma már 4 éves, de ez azóta sem változott, sőt: a kicsi érkezésével nemhogy duplázódott, hanem triplázódott a megörökítendő helyzetek száma – mert ugye milyen cukik együtt. Anyaként az első két hónap után konstatáltam, hogy ha nem szabok gátat a hömpölygő fotóáradatnak, az lesz a vége, hogy sosem fogjuk nézegetni a képeket, mert kinek van ideje többszáz képet végignézni csak az első hetekről…

emlekek-rendszerezes-2

Az egyik kedvenc bloggerem, Piffeny nagyon szemléletesen fogalmazta meg ezt:

“Kezünkben a telefon vagy a fényképezőgép, és állandóan fotózunk. Megörökítünk a hétköznapjainkból minden fontos (fontosnak vélt) momentumot: mit ettünk, merre jártunk, mit viseltünk, mit láttunk… Ezernyi, talán tízezernyi fotót is tárolunk a telefonunkon, számítógépünkön, külső merevlemezeken, felhőben, és ezek mind arra várnak, hogy még egyszer az életben megnézze őket valaki. Ám sokszor hiába várnak erre, mert el is feledkezünk róluk. A legnagyobb baj ezzel pedig az, hogy a sok felesleges, semmitmondóvá vált kép között elvesznek azok is, amiknek van igazi jelentőségük.”

Mint sok más kézben tartandó kötelezettség esetében (mert bizonyos szempontból a fényképek, emlékek kezelését feladatnak is tekintem, amelyet a családomért csinálok), itt is a rendszeresség segített. Minden hónap végén letöltöm az összes fotót (a saját telefonomról, illetve a férjeméről is), majd nagyon alaposan átválogatom őket. Ketten együtt többszáz fotót lövünk a gyerekekről egy hónap alatt – a cél az, hogy 30-40 tényleg jó fotó maradjon. Persze itt ne fotós minőségre gondoljatok: egyikünk sem profi, így maximum olyan kritériumokat állítok, hogy ne legyen homályos, szellemképes a fotó, ne lógjon bele ujj, szekrény, tehénfenék (megtörtént eset), és legyen benne valami pláne. Segít a “jelenetenkénti” válogatás: egy-egy helyzetről – különösen az izgő-mozgó gyerekek miatt – több fotót is készítünk, ám ezekből hó végén csak a legjobbat tartjuk meg.

Hogy mi történik a fotókkal? Semmi. Nem hívjuk elő, gépen (és mindenféle backupokon – nagyon fontos!) tároljuk őket évekre, hónapokra lebontott, felcímkézett mappákban, és gépen is nézegetjük. Nekünk ez bevált, szükségtelen papír-, pénz-, helypazarlásnak érezném másképp – de tökéletesen megértem azokat is, akiknek fontos a kézzelfogható kép és a családi fotóalbum. Havi válogatást szoktam küldeni a legjobb fotókból a nagyszülőknek – örülnek neki.

Írásos emlékek: kulcs a rendszerezés!

Gyerekkorom óta írok több-kevesebb rendszerességgel valamilyen naplót: van hálanaplóm, útinaplóm, terhesnaplóm, babanaplóm – mikor mi. Emellett gyűjtök idézeteket, mindig lejegyzem a fiam aranyköpéseit, és néhány szívemhez szóló e-mailt is szeretek eltenni. Hogy ezek a mindenféle írások mégse lebegjenek csak úgy az éterben, az Evernote alkalmazásban hoztam létre egy mappát, amelyben évekre lebontva, szintén felcímkézve tárolom ezeket az írásos emlékeket. Természetesen ezeket is aktívan backupolom, nehogy baj érje őket. (Evernote helyett tökéletesen működhet a Google Drive vagy egyszerűen a számítógép is, de a rendszeres mentés elengedhetetlen. Az Evernote-ról itt írtam bővebben.)

Tárgyi emlékek: szabjunk határt!

Gondolhatjátok: itt vagyok a legszigorúbb. Az az igazság, hogy nem is túl nehéz: úgy alakult az életem, hogy nem nagyon volt lehetőségem tárgyakhoz kötődni – legalábbis nagyobb mennyiségben semmiképp. A szülői házat még két nagy kartondoboznyi emlékkel hagytam el (s már ez is sokkal kevesebb, mint másoknál a gyerek kiköltözése óta változatlan gyerekszoba és a régi játékokkal telezsúfolt pince!), amiből mára két cipősdoboz maradt. Volt, amikor a hely volt annyira szűkös, hogy selejtezni kellett az emlékek közül is, de legutóbb én magam döntöttem úgy, hogy elég egy maroknyi, ám annál mágikusabb tárgy. (A tárgyi emlékek közé sorolom egyébként azt a néhány papír alapú fotót és levelet is, amelyeket valódi papír formájukban őriztem meg a bescannelés helyett.)

Ugyanez a helyzet az esküvőnkkel és a gyerekekkel kapcsolatban is. Van egy kis ládikánk, amiben az esküvőről őrzünk ereklyéket, illetve van 4 db kisméretű gyerekes dobozunk. Hogy miért 4? Két dobozt magunknak készítek (egyik gyerek, másik gyerek), egyet-egyet pedig a gyerekeknek rakosgatok össze. Ezeket majd “útravalóul” kapják, amikor elhagyják a szülői házat. A dobozokba nem rendszeresen pakolgatok, hanem teljesen ötletszerűen – ettől lesz izgalmas a végeredmény.

emlekek-rendszerezes-3

Szuvenírek: nem kötelező!

A tárgyi emlék alfaja, de rendszeresen visszatérő tárgybeáramlási pont az ilyen-olyan szuvenírek vásárlása. Nos, ez könnyen megoldható, ha az ember nem vesz szuvenírt. Nem azt mondom, hogy tökéletesen határolódjunk el ettől a műfajtól. A szüleim például nagyon szerettek utazni, és minden utazás végén külön rituálé volt az útra leginkább jellemző apró kis tárgy megvásárlása, amelyet aztán otthon egy külön kis polcon tartottak. S bár abszolút tipikus szuveníreket választottak, azzal, hogy egy helyre rendezték őket – s nem hömpölyögtek a lakásban mindenfelé -, egy különleges kis emlékes sarkot hoztak létre. Mi általában – amennyiben tárgyban gondolkodunk egyáltalán – igyekszünk használati tárgyat választani, ezek ugyanis használat közben is óhatatlanul eszünkbe juttatják a származási helyüket, de mégsem képeznek újabb tárgyhalmot. Van egyébként két “igazi” szuvenírünk is, és ezeket imádjuk. Talán részben azért, mert csak kettő van.

Gyerekművészet: a legnehezebb feladat

Megmondom őszintén, ez még félig-meddig új terület számunkra. A fiam 4 éves, nagyjából az elmúlt másfél évben kezdett “komolyabban” alkotni, s mivel nemrég kezdte az ovit, a kötelező ovis emléktárgyak sem kezdtek még el beözönleni. Úgyhogy egyelőre még elég egyszerű a helyzet: az itthoni művei közül kell csak válogatnom. Természetesen csak azok közül, amelyeket nekem ad, a többihez nem nyúlok, az íróasztala tabu. Itt is igyekszem keménykezű lenni saját magammal: mindent megtartok, ami valamiért különleges – megható, jól sikerült, mérföldkő stb. -, a “csak” jól sikerülteket befotózom, és elmentem a fotók közé, és bizony van mindig néhány, amelyek igazából tényleg csak firkák, ezeket nem tartogatom, hiszen kell a hely a készülőben lévő műveknek. Szőrösszívűnek tűnök? Lehet. De ismerem magam. Ha egy fél garázsnyi rajz lenne elpakolva, annyira frusztrálna, hogy sosem nézegetném. Így azonban, hogy van egy mappám a mesterművekkel, rendszeresen előveszem, gyönyörködöm bennük.

(Végül kis kitérőként hozzátenném, hogy szerintem a gyereknek is jót tesz ez a fajta hozzáállás. Ezt az elképzelésemet Vekerdy Tamás is alátámasztja a dicséretről szóló írásában: “Szörnyű, amikor a szülő elolvassa a megfelelő pszichológiai könyvben, hogy dicsérjük a gyereket, adjunk neki pozitív visszajelzéseket, ezért rákezd: » Nagyon szépet rajzoltál, Jenőkém, de ügyes gyerek vagy, jaj, mennyire tetszik nekem!« És ezeket a kötelező mondatokat mindig újra ledarálja, mert ő jó szülő! Az teljesen más kérdés, hogy ha a gyerekem firkál nekem valamit, akkor esetleg nemcsak elgyönyörködöm benne, de ki is rakom a rajzot a falra, az asztalom fölé. Miért rakom ki? Nem a pozitív visszajelzés szándékával, hanem azért, mert tetszett nekem! Vagy ha nem is tetszett, de örültem neki. Mert szeretem a gyerekemet. Ez is egy pozitív visszajelzés, de nem annak szándékolt, direkt formája, hanem az én valódi, átérzett örömömnek a kifejezése.”)

Képek forrása: 1, 2, 3.

Reklámok

Fotók és más szép emlékek rendszerezése” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Pár képet elő szoktunk hívni, a gyerekek imádják nézegetni. De sajnos az egész megakadt valahol, nincsenek friss képek, ez a “majd ha lesz időm” távoli tervek között szerepel és sajnos mindig tologatom ezt a feladatot.
    Nekem van emlékes mappám, egyszerűen elfelejtem a dolgokat, hogy jé, itt is jártam meg ott is. Ez még az okosmobil előtti korszak 🙂 De fel fogom számolni, mert ahogy írod, áll a szekrényben. Akkor meg minek.
    A szuvenírektől hidegrázást kapok, főleg, amiket törölgetni kell, mert csak dísztárgyak. Kaptam egy vázát teli kagylóval kolléganőtől. A gyerek rá volt kattanva, hát mondom, a tiéd, játssz vele a kádban. Viszont bögrének, tollnak, sörnyitónak, kulcstartónak stb. 🙂 örülök, mert az hasznos, lehet egyiptomi feliratos is vagy svájci hegyimentő kutyás.
    Jaj, a gyerek alkotások. Enyém még kézműves szakkörre is jár. Egyelőre kint vagy az agyagedény meg a csálé gyertyatartó a polcon, a gyöngyös kavics meg az anyák napi szív, de ami csak papír, az szerencsére egy idő után satnyul, megy a kukába. A karácsonyi dolgok a fára mennek meg a karácsonyi dobozba, dekorációnak jók lesznek.
    Anyósnál a 3 gyereke összes cucca megvan, tankönyvektől a játékokig minden, gondolhatod. Ki tudja, milyen állapotban, melyik helyiségben, de megvan.

    Kedvelés

    • Igen, olyat én is csináltam, hogy egy picike albumba hívtam elő képeket, és a fiam nézegette. 1-2 éves korában nagyon szerette. Az én anyósoméknál is van sok minden, eddig az egyetlen hasznos, ami előkerült, az egy-két veterán kisautó volt, illetve anyósom babanaplója a férjemtől, annak mondjuk nagyon örültem. Az ilyeneknek van értelme, de 30 éves tankönyv? Minek?

      Kedvelés

  2. De jó poszt!
    Az “emlékek” (fotók, dísztárgyak, gyerekkel kapcsolatos dolgok) témaköre is kicsit olyan, mint a könyv: a Szent Tehén, amihez nem lehet nyúlni, ami között nem lehet szanálni, amit nem szabad kidobni és azt mondani rá, hogy ez “nem kell” – mert akkor jaj, mi lesz, megszólnak, rosszabb esetben meg is sértődnek a rokonok / ismerősök, azaz: _mások_, persze, mi meg fuldoklunk az “emlékek” alatt. De nem lepett meg, hogy te ebben is mennyire jól gondolkozol és milyen jó rendszereid vannak a különféle dolgok megőrzésére! A gyerekek “útravaló”-doboza kedves ötlet, mi kerül bele? csak egy két példa érdekel…
    Nagyon tetszett még a szüleid kis emléksarka is! Így van értelme a szuvenírnek, sajnos én is hajlamos vagyok (általában plüssből) megvenni az adott ország / város nevezetességét, ami aztán csak ide-oda hánykolódik a lakásban… de leszokóban vagyok! 🙂

    Teljesen más stílusban, de nemrég egy másik nagy kedvenc bloggerem, Három Hónap Ági is írt egy posztot a szanálásról, remélem, nem haragszol meg, ha belinkelem ide, mert eszembe jutott és biztos van olyan, aki nem olvasta. Ő kicsit más oldalról közelítette meg a kérdést, az is nagyon betalált.
    http://www.harom-honap.hu/konmari/

    És köszönöm az említést 🙂

    Kedvelés

    • A gyerekek útravaló dobozába például a születésükről tettem el egy-két emléket, igazságosan (mondjuk karszalag az enyém, a kis tábla a kórházi babakocsiról az övé), aztán a kedvenc plüssükből vettem egy-egy backupot, amit ezekben a dobozokban őrzök (aztán lehet, hogy korábban előkerül). Volt, hogy szülinapra s.k. képeslapot kértem neki a családtagoktól, ilyesmi. A nagyon szentimentális dolgokat (első kiscipő, első fogkefe :-D) a saját dobozunkba tettem, ők úgysem fogják értékelni felnőttként.
      Köszönöm, hogy belinkelted ezt a posztot Ágitól (én is nagyon szeretem a blogját, még nálad olvastam róla anno, azóta követem). Abszolút idetartozik!

      Kedvelés

  3. Én bölcsis kora óta mappákba gyűjtöttem az alkotásokat. Most 8 éves, időnként kiadom feladatba, hogy egy-egy mappát nézzen át és ami kell neki és azt szeretné, hogy maradjon meg, az marad, a többi kuka. Már csak 3 mappa van hátra, volt vagy 10. 🙂 A műalkotásokból azokat tartjuk meg, ami dekorációnak felhasználható. A többi fél-1 év után kuka.
    Szerintem egyikünk sem szőrös szívű!

    Kedvelés

    • Nem tudom, csak kérdezem, a gyerekrajz nem olyan egy kicsit, mint a fénykép? Van belőle sok száz, de idővel csak azokat tartod meg, amelyik különleges alkalomra készült, nagyon jól sikerült, stb…
      Mindent nem lehet megőrizni.
      A fényképeimet én is át fogom nézni, pont azért mert egy-egy témáról hajlamos vagyok több képet is csinálni, mert mi van, ha nem sikerül. De minek nyolcvan fotó teszem azt, egy esküvői tortáról?

      Kedvelés

      • De, nagyon hasonlít ebből a szempontból a fotó és a gyerekrajz, igazad van. A fiam most épp autópályákat rajzol komolyabb mennyiségben, és per pillanat mindegyik rajza nagyon fontos számára. Idővel ő maga fogja kiszórni a kevésbé jókat, s végül majd elteszünk egy-két szuper autópályát mint mementót a 4 éves koráról, amikor minden az autók és az autópályák körül forgott.

        Kedvelés

    • Persze, ez így jó, mert ha te szanálnád, utána jönne a szemrehányás, hogy “Anya, miért dobtad ki a kedvenc rajzaimat?”
      Emlékszem gyerekként nekem is voltak olyan dolgaim, amelyekhez nagyon ragaszkodtam, aztán egyszer csak kidobtam, mert nem kellett. De ha mondjuk anyám szelektálja ki, annak nagyon nem örültem volna.

      Kedvelés

  4. Nekem is át kéne válogatni az elektronikus fotóimat, de valahogy nincs kedvem az exemet nézegetni a közös nyaralásainkkor. Egyenlőre nem lelem örömömet azokban a fotókban, de ez akár változhat is, nem? De letörölni sem akarom, lehet, hogy egyszer eljutok oda, hogy már nem érdekel ez a része, és valamiért jó lesz elővenni. Igazából szép emlékek, sokat utaztunk, csak még nem nézegetném. 😀 Te mit gondolsz erről?
    A papírfotókat még konmarival átválogattam, és egy picike albumnyit eltettem, ami mind kedves, a többit meg kidobtam. Ez a része anno nagyon egyszerű volt. 🙂

    Kedvelés

    • Szerintem várj vele. Nekem évekig tartott, amíg bele tudtam nézni azokba a mappákba. Aztán szép lassan elkezdtem nézegetni, s több körben ugyan, de a többezer fotóból mára maradt vagy 100, ami azonban mondhatni annak a 4 évnek az esszenciája. Ezek maradnak is most már. Nézegetni értelemszerűen nem szoktam, de nem is szeretném törölni őket, mert ő is az életem része volt, még ha ma már nem is az. Szóval szerintem idővel menni fog, erőltetni nem érdemes, mert csak fájdalmat okozol magadnak, és esetleg elhamarkodott döntést hozol. Tudod, az idő mindent megold 🙂

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s