A pöttyös labda

A tavasz egyik első délutánja volt. Még ebéd előtt voltunk, ki akartuk használni a napsütötte órákat. Ahogy róttuk a kis mesevárosunk utcáit, egyszercsak megpillantottam a pöttyös labdát. Hatalmas volt, piros, tenyérnyi fehér pöttyökkel. Annyira nagy volt, és annyira vidám, hogy bár nem szokásom, de azonnal megvettem a gyerekeknek, csak úgy. A tavaszi jókedvünk mellé beszállt most a pöttyös labda is, a járdán labdázva indultunk hazafelé. A kisfiam annyira kacagott örömében, hogy a járókelők megálltak, az ő arcukra is mosolyt csalt az aprócska gyerek jókedve.

Aznap délután az éves rutin ultrahangon csomót találtak a mellemben. “Volt panasza? Érzett esetleg valami furcsát?” – kérdezte a radiológus, és mivel már benne jártunk a vizsgálatban, azonnal gyanút fogtam. Ilyesmit legfeljebb a vizsgálat elején szoktak kérdezni… A megérzésem jó volt, már mutatta is a kis 8 milliméteres foltot. Sírva fakadtam, és mondhatom, hogy az elkövetkező két hétben folyamatosan sírtam – belül legalábbis.

Bár elejétől fogva biztattak az orvosok, hogy valószínűleg nem lesz komoly gond, mégis mindig továbbküldtek a következő lépcsőfokra, és ez egyáltalán nem volt megnyugtató. Hiszen hiába a jóindulatúnak tűnő folt, ha közben onkológiai vizsgálatokra járok… Ez minden, csak nem megnyugtató.

Szóval rettegtem. De nem magam miatt – én mint én nem is igazán szerepeltem az aggodalmaim között. Ám én mint a gyerekeim édesanyja… elsöprő, letaglózó, bénító félelem. Amióta megszülettek, minden ébren töltött pillanatom arról szól, hogyan tegyem jobbá, szebbé, értékesebbé a napjaikat – hogyan tegyem boldoggá őket; ám ebben a helyzetben világossá vált: a legtöbb, amit adhatok nekik, az a szeretetem, az ölelésem, a mosolyom, a dalaim, az esti meséim – és ezekhez a dolgokhoz nélkülözhetetlen vagyok. Rettegtem attól, hogy esetleg nem leszek nekik többé – de rettegtem attól is, hogy ha meg is gyógyulok, mi mindenen kell addig keresztülmennie a családomnak. Mennyi szenvedést kell végignéznie a két gyerekemnek, és mennyi-mennyi minden nehezedne a szegény, drága, amúgy is rettentően túlterhelt férjemre…

pottyos-labda-2

A mindennapi teendőket derekasan végeztem. Amint kinyitottam a szemem, elöntött a félelem, majd azonnal mosolyogtam, hiszen épp kis pizsamás karok ölelték át a nyakam. Fagyiztunk, kirándultunk, kirakóztunk, ragasztgattunk, mintha mi sem történt volna. Finomakat főztem, bár én általában egy falatot sem tudtam enni a torkomban lévő gombóctól. Hogy keményen küzdöttem, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a fiam megállapította: mostanában még vidámabb vagy, mint máskor! Ám átverni azért mégsem tudtam teljesen, a gyanakvó kis tekintete elárulta. Általában nem vagyok híve annak, hogy takargassuk az igazságot a gyerekek elől, sőt. Ám annak sem láttam értelmét, hogy míg nem tudunk biztosat, megijesztgessük őket. Mégis megérezték a kis radarjaikkal, még a csupamosoly 15 hónaposom is időnként bebánatosodott, hiába öleltem, csak szomorúan nézett.

Borzasztóan szerencsés vagyok.

Szerencsés vagyok elsősorban azért, mert ma, amikor átvettem a leletemet, az szerepelt rajta: “malignitás nem bizonyítható”. Ma nem én vagyok az a nő, aki mellrákkal tér haza a szeretteihez. És szívből remélem, hogy az utánam következő csinos, derűs arcú nő sem az…

Szerencsés vagyok azért, mert véletlenül ugyan, de egy olyan orvoshoz kerültem, aki nemcsak a mellemet, a csomómat látta, hanem engem mint embert is. Aki rám szánt fél órát, és a maga kissé furcsa, ám annál kedvesebb stílusában erőt öntött belém. Nőiesen bevallom, nagyon megviselten léptem be az irodájába, és mosolyogva hagytam el a kórházat. Sokkal többet kaptam tőle, mint egy alapos vizsgálatot és egy diagnózist.

Szerencsés vagyok azért, mert ki tudtuk gazdálkodni a magánvizsgálatok díját. A tortúrám két hetet tartott, amelynek minden egyes másodpercében ott rejtőzött a félelem, hogy mi van, ha… Ám ha nem lett volna meg az anyagi lehetőségem, alsó hangon is két hónapot kellett volna várnom, míg kezemben tarthatom a szakvéleményt. A lelki faktort félretéve, két hónap alatt egy agresszívebb rák egy fiatal szervezetben végzetes pusztítást végezhet (rák szempontból még fiatalnak számítok, de nem mondom, hogy ez a felismerés nagyon legyezgetné a hiúságom).

Szerencsés vagyok azért, mert a férjem kezét szorongatva várhattam a vizsgálatok előtt, és a diagnózist is vele együtt hallgathattam meg – s közben két csodás kisgyerek várta, hogy végre hazatérjünk a kórházból. Az orvosom szavaiból kivettem: ez korántsem adatik meg mindenkinek. Nagyon sokszor nincs háttérország, nincs támogatás, nincs jövőkép, amiért élni érdemes… És jaj annak, aki ilyen szituációban kap egy rossz hírt. Megértettem: ha most más szerepelne a papíromon, akkor is a szerencsések közé tartoznék, hiszen az első sokk után felálltam volna, felgyűrtem volna a piros ballonkabátom ujját, és teljes erőmből nekimentem volna ennek a betegségnek, mert ezért a három emberért muszáj. Nem kérdés.

Szerencsés vagyok azért, mert jóbarátok vettek körül a bajban. Túlzás nélkül állítom, hogy ilyen nehéz két hetem még sosem volt. Ám a lányok azonnal ott termettek a szeretetükkel, az empátiájukkal, a szívecskés smiley-kkal, a figyelemelterelő kávézásokkal, a “hát te hülye vagy”-okkal. Mikor mire volt szükségem. Felbecsülhetetlen segítség volt.

Borzasztóan szerencsés vagyok. Hatalmas kő esett le a szívemről, és holnap már őszinte lesz a mosolyom játék közben.

A hatalmas piros pöttyös labda itt ücsörög a kanapé mellett. Eredetileg kinti labdának gondoltuk, de kedves benti háziállattá szelídült. És számomra egyfajta mementóvá is. Arra emlékeztet, hogy nevess, amikor labdázol a gyerekeddel. Minden érzékszerveddel szívd be a gyöngyöző kacagást, a csodálkozó babapillantást, a napsütést. Élvezd az olyan egyszerű, mindennapinak tűnő dolgokat, mint a nyugodt, csendes reggel, a neked készült homoktorta vagy egy ölelés a férjedtől. Ragadd meg a szép perceket, mert nem tudhatod, mit hoz a holnap. Örülj, kacagj, élvezd a tavaszt!

A photo by Ben White. unsplash.com/photos/4K2lIP0zc_k

Képek forrása: 1, 2, 3.

Advertisements

A pöttyös labda” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szia!
    koszonom, h megirtad ezt a bejegyzest! en a hetekben megyek keresztul ugyanezen.40 evesen, ket pici gyerekkel. a gomboc allando a torkomban es a gyomromban.
    ha nem nagy keres megadnad az orvos elerhetoseget?koszonom! es elvezd a tavaszt!
    Agi

    Kedvelés

  2. Ez nagyon jó bejegyzés volt! Hihetetlenül erős vagy, és büszke vagyok Rád, – még úgy is, hogy személyesen nem ismerjük egymást – hogy milyen bátor vagy.
    Ági, neked sok erőt és kitartást kívánok, tudom, hogy elcsépelt, de minden rendben lesz!

    Kedvelés

  3. Ezt a Winston Churchill idézetet juttatta eszembe: “Nincs semmi pezsdítőbb annál, mint mikor rálőnek az emberre, de nem találják el.”

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s